Magyarország. 
E szó hallatán elsőként mi jut eszemben? Hazám és szülőföldem, mely rengeteg mindennel ajándékozott meg bennünket. Elég csak a változatos tájaira, az itt élő népcsoportok és sokszínű kultúrájukra, vagy a szemet gyönyörködtető történelmi emlékeire gondolnunk. 

Sajnos ahogy cseperedtem, úgy növekedett bennem a félelem. A félelem hogy merre tart hazám, hogy mivé leszünk. Egyvalamiben egyre biztosabb voltam: amerre tartunk az rossz, helytelen irány. 
Számomra a magyar történelem mindig érdekes és furcsa volt. Ki ne hallott volna a magyarok kalandozó hadjáratairól, Mátyás Királyról, a török vészről, 1848-ról, az osztrák magyar monarchiáról, 56-ról. 
Fogalmazhatunk úgyis: a magyarok történelme nem egy vidám történet. Rengeteg pusztítás, háború sújtott végig az országon, többfajta kulturális közeg befolyása alatt álltunk (török, osztrák, orosz de sorolhatnánk ezeket). De mégis, több mint ezer éve fennállunk. Több mint ezer éve élünk hőn szeretett Kárpát-Medencékben. Hihetetlen, becsülendő, örömteli. Örömteli, hiszen annyi harc, küzdelem, háború, külső befolyás ellenére együtt maradt a magyar nép, a magyar nemzet. Összetartott, kitartott és küzdött a fennmaradásért. 
Amire szerettem volna ezzel kitérni, hogy szerintem 1000 éves fennmaradásuk kulcsát ennek köszönhettük. Mindig összetartottunk, kitartottunk és tettünk a szebb jövőért. Nem tudom hogy mikor,és hol, de ez a mai magyar emberekből hiányzik. És ezt nem arra értem hogy nem mennek ki az emberek az utcára és lázonganak, verekednek a rendvédelmi erőkkel, erőszakkal lépnek fel. 
Számomra a legelkeserítőbb a magyar emberek pesszimizmusa, kishitűsége, múltban élése. Nagyon nagyon sokan a múltban élnek és számomra érthetetlen hogy miért. Mivel lesz jobb nekik, hogy ha folyamatosan a régi időket siratják vissza (lásd: vissza trianont). Nagyon fontos, hogy megemlékezzünk a múltunkról, hiszen ez tesz minket magyar emberré. De azzal nem fogunk egyről a kettőre jutni hogy ha folyamatosan a múltban élünk és a múlthoz ragaszkodunk. 
Amit ma Magyarországon a legfontosabbnak tartok az az emberek szemléletváltozása, hiszen az a kulcsa a jövőnkhöz, hazánk jövőjéhez. Későbbiekben kifejtem majd ezen álláspontomat is, hogy pontosan mire gondolok.
Hiszem, hogy képesek vagyunk a változásra, igaz időre van szükség ehhez, de szeretném megérni, hogy elindulunk ezen az úton.

Bevezető gondolataimat Babits Mihály: Hazám című versének egy részével zárnám: 

"Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!"